Az Álommanó, aki nem tudott elaludni
Pálcikavárosban az Álommanóskodás elfogadott foglalkozás. Az Álommanók feladata, hogy éjjelente meglátogassák azokat a gyerekeket, akik félnek, vagy nem tudnak elaludni. Az emberek világába is el szoktak látogatni, hiszen ott is vannak gyerkőckék, akik nehezen alszanak el. Az Álommanó Hivatal közvetíti ki őket. Általában manósapkát hordanak pomponnal a végén, és vidám harisnyát. Mivel éjszaka többnyire dolgoznak, vagy úton vannak, nappal alszanak. De persze van szabadnapjuk is. Vidámak és mosolygósak. Nagyon szeretik a gyerekeket. Az Álommanók fontos tulajdonsága, hogy óvatosan nesztelenül másznak be a házak ablakain. Óvatosnak kell lenniük, nehogy valaki észre vegye őket.
Történetem azonban most egy különleges Álommanóról szól, aki nem tudott elaludni. Éjjel meglátogatta a gyerekeket, levendula port szórt a szobájukba, aztán óvatosan kimászott az ablakon. De, hiába ért haza fáradtan, napkeltére csak nem tudott elaludni. Nagyon egyedül érezte magát az otthonában, a szobájában. Voltak Álommanó barátai, de, egyedül lakott. Olykor olyakor, mikor olyan gyerekszobába lopakodott be, ahol emeletes ágy volt, irigykedve nézte a testvéreket. Örült volna egy testvérnek ő is. De sajnos az Álommanóknak ritkán van testvére.
Mikor közeledett az alvás ideje, már aggodalmaskodott. Hiába a puha párna és a takaró, kényelmes ágy, mégsem fog tudni aludni. Félt a besötétített szobában, megijedt, ha a szél az avart görgette az utcán. Volt, hogy egész picire összegömbölyödött a paplanja alatt, és csak az orrát dugta ki. Próbálkozott sok mindennel, mindenkinek megfogadta a jótanácsát, de semmi sem segített
Volt, aki azt javasolta, igyon egy bögre meleg tejet mézzel, elalvás előtt. Mások kakaót javasoltak. Pálcika Polgármester például hosszú sétára esküdött, ő mindig sétál egy jó nagyot Pálcika Röffel lefekvés előtt. Egy Botanikus citromfű teát javasolt. A Morcit is kérdezte, de azt válaszolta, hogy Ő bizony nem szakértője a problémának, nincs ötlete. Az egyik Léghajóvezető azt javasolta, talán fel kellene keresni Aritont a Mágus és Illuzionistát.
-Na még csak az kéne,- hőbörgött a Morci- hogy, ismét tele legyen nyuszikkal a város.
-Gondoltam tud valami bűbájt amitől elalszik az Álommanó.-mondta a Léghajóvezető.
-Nekünk nem Mágus kell, hanem egy altatóorvos. – okoskodott az egyik Esőcseppformázó.
-Altatóorvos az nem jó,..az nem az nem.- tiltakoztak a többiek. Az altatóorvos az teljesen más.
-Nem megműteni szeretnénk, hanem hogy el tudjon aludni. – jelentette ki a Morci.
Az Álommanócska összerezzent az altatóorvos hallatán.
-Egyelőre mindenkinek köszönöm az ötleteket, de most el kell induljak várnak a gyerekek- mondta.-és elsietett.
Odahaza a kezébe vette a listát (amit az Álommanó Hivatal küld ki a manóknak, melyik gyereket látogassák meg) Két cím volt rajta, egy kislány és egy kisfiú címe, mindkettő az Emberek világában volt.
Az Álommanócska friss levendula porral töltött fel két szütyőt. Ezeket zsebre dugta.
A levendulapor elengedhetetlen Álommanó tartozék volt. Finomra őrölt levendula virágból és egy csipetnyi varázscsillámból állt, ezek megfelelő aránya gyorsan álomba ringatta a kisgyerekeket. Az Álommanónak a szobában kellett elszórnia a port, és egy csipettel a párnára is kellett szórnia. Mind ezt észrevétlenül természetesen. Kis hátizsákja térképpel, iránytűvel, és némi elemózsiával már a hátán volt. Felhúzta csíkos harisnyáját, fejébe húzta manósapkáját és karjára akasztotta az esernyőjét.
Ugye emlékeztek rá meséltem, hogy Pálcikavárosban a Pálcikák sokszor esernyőbe kapaszkodva repkednek az égen. A szellő belekap az ernyőjükbe és elszállnak, ahova szeretnének.
Kilépett az ajtón. Közeledett az este, a Nap lassan elköszönt a város lakóitól, és aludni tért. Az Álommanó kinyitotta esernyőjét, várt egy kicsit majd belekapott szél. Elemelkedett a járdáról, egyre feljebb. Két kézzel kapaszkodott az esernyőbe. Lassan elérte a házak tetejét, és az Emberek városa felé vette az irányt. Az eget beragyogták a csillagok, a kis Álommanó könnyedén szállt az égen. Maga mögött hagyta Pálcikavárost, aztán erdőt mezőt és egy tavat. Kis idő múlva feltűnt az Emberek városa. Lassan ereszkedni kezdett, egy előtte elterülő park felé vette az irányt. Szerencséje volt, már nem jártak arra emberek. Egy fa árnyékába ereszkedett le. Összecsukta ernyőjét, és levette a hátizsákját. Elővette a címet, a térképet és az iránytűt. Hosszasan tanulmányozta. Az Álommanók is értettek az iránytűhöz, és a térképolvasáshoz, nem csak a Léghajóvezetők. Most nagy szerencséje volt, a két kisgyerek nem lakott messze egymástól majd, hogy nem szomszédok voltak.
Ismét kinyitotta az ernyőjét, és megvárta míg felkapja a szellő. Felemelkedett, és mikor a fák fölé ért, az egyik kezében levő iránytűt figyelve, navigált mozgatta az ernyőt, míg végül megérkezett. Az ablakpárkányon landolt.
Gondosan összecsukta az ernyőt, eltette az iránytűt. Bekukucskált az ablakon. Látta, hogy a kisgyerek épp lefekvéshez készülődik, már pizsamában van. Az anyukája, intett neki az ajtóból, a kislány észrevette és odament. Aztán mindketten eltűntek az előszobában. Az Álommanócska ezt az alkalmat megragadva, előhúzott a zsebéből egy arany madártollat és végig húzta az ablakon, amitől az kinyílt. A manócska besurrant, és a szőnyegre huppant.
Keresett egy biztos helyet, ahol nem veszik észre. Gyorsan kellett cselekednie mert a kislány bármelyik percben visszajöhetett. Esernyőjét a földre tette, elővette a zsebéből az egyik szütyőt. Odaszaladt a kislány ágyához, felmászott a paplan lelógó végén, és a párna felé indult. Belemarkolt a kis zsákba és egy marék levendulás csillámport szórt szét a párnán. Aztán hirtelen leugrott a szőnyegre, és az ágy körül kis kezeivel szétszórta a maradék levendulaport. Közeledő hangokat hallott, ideje volt menedéket keresni. Meg is találta egy fél pár görkorcsolya mögött.
A kislány az anyukájával visszajött a szobába, majd bemászott az ágyába. Az anyukája gondosan betakarta. Kezébe vette az éjjeliszekrényről a megkezdett mesekönyvet, és olvasni kezdte, ahol abbahagyta. Az Álommanócska csendesen figyelt a görkorcsolya mögött. Előfordult, hogy nem tudott azonnal tovább menni, ilyenkor meg kellett várnia míg elcsendesedik a szoba.
A történet a végéhez közeledett, a kislány már békésen szuszogott. Az anyukája becsukta a könyvet, visszatette a szekrényre. Lekapcsolta a kislámpát és kiment a szobából Az ajtót résnyire nyitva hagyta.
Az Álommanó előlopakodott rejtekhelyéről és az ablakhoz igyekezett. A függönybe kapaszkodott, és felmászott a párkányig. Az ablak még nyitva volt résnyire, ki tudott menni rajta. A külső párkányon ismét kinyitotta ernyőjét, és várta, hogy belekapjon a szél. Egy közeli ház volt a következő cím pár perc alatt meg is érkezett, és leszállt az ablakpárkányon. A szobában égett a villany, de üres volt. Elővette az aranytollat meg simította vele az ablakot, mire az kinyílt. Besurrant a résen.
Gyorsan leugrott a szőnyegre, felmászott a paplanon elszaladt a párnáig, és behintette csillámporral. Hangokat hallott gyorsan rejtekhelyet keresett.
- A focilabda épp megteszi-gondolta, és besietett mögé.
Onnan kukucskált elő, és látta, hogy egy kisfiú a nagymamájával jön be a szobába.
-Szeretnéd, hogy itt maradjak? – kérdezte a nagymama.
-Nem, már nagyfiú vagyok, nem fogok félni, ha rosszat álmodok.
-Biztos? - kérdezte a nagymama.
-Biztos. Már öt éves vagyok, már nem félek. Csak tegnap féltem.
-Aludj jól, szép álmokat. -mondta a nagymama és behajtotta az ajtót.
A kisfiúnak éjjeli lámpa volt z íróasztalán. A kapcsolóért nyúlt és lekapcsolta.
-Azért sem fogok félni! - jelentette ki határozottan, -Nem ijedek meg a rossz álmoktól.
Kényelmesen elhelyezkedett az ágyában bevackolta magát a paplan alá. Minden elcsendesedett.
-Micsoda bátor kisfiú-gondolta magában az Álommanócska- de azért a biztonság kedvéért körbe szórom az ágyát is levendula porral. Úgy is tett kimerészkedett a focilabda mögül. Igen ám, de ahogy előjött, az esernyőjével véletlenül megbökte a labdát. A labda elgurult, és neki ütközött egy játékrobotnak, ami hirtelen bekapcsolt, és menetelni kezdett. A kisfiú hirtelen felült az ágyban, és felkapcsolta a kislámpát. A manócskának nem volt már ideje elbújni, tekintete meglepetten találkozott a kisfiúéval. A kisfiú meglepetten nézett az Álommanóra, de nem ijedt meg.
-Tudom, hogy Te ki vagy-szólalt meg végül.
Az Álommanó ijedtében meg se moccant csak nézte a kisfiút. Sosem vették még észre, nem tudta mi fog következni.
-Te Álommanó vagy! – folytatta a kisfiú. -Azért vagy itt mert sokszor álmodtam rosszat a múlthéten.
-Igen- szólalt meg végül a manócska. -Az Álommanó Hivatal küldött hozzád. Segíteni, hogy ne álmodj rosszat. Álomport szórtam a párnádra. Kérlek ne áruld el senkinek, hogy létezünk mert abból nagy kavarodás lenne. Az emberek nem tudhatják meg.
-Én már nem félek-mondta a kisfiú. – Tudok aludni. És nem árullak el.
-De szerencsés vagy- csúszott ki a manócska száján.
-Miért mondod ezt? -kérdezett vissza a kisfiú.
-Mert én nem tudok aludni, félek esténként.
-Neked nem használna az álompor?
-Nem, mi Álommanók nem vagyunk fogékonyak rá.
-És mitől félsz éjszaka? -kérdezte a kisfiú.
-Az árnyékoktól, és a neszektől.
-Hm-gondolkodott el a kisfiú. - Tudod mit? Neked adom a régi játékmackómat. Mikor kisebb voltam, mindig vele aludtam és sosem féltem.
Kimászott az ágyából és a polcról levett egy dundi pihe puha plüssmackót.
-Neked már nincs rá szükséged? kérdezte az Álommanó.
-Nincs, mostanában már a repülőgépemmel alszok.
Az plüssmackó kétszer akkora lehetett, mint az Álommanó. De mikor a kisfiú átnyújtotta, nagyon boldog volt. Magához ölelte. -Még sosem kaptam játékmackót! - mondta izgatottan. -Nagyon fogok rá vigyázni, köszönöm szépen! Azt hiszem most már tényleg ideje mennem.
A kisfiú látva, hogy a manó aprócska, a mackó nagyocska feltette a játékot az ablakpárkányra, és megvárta míg az Álommanó kilép az ablakon. Kiadta neki a mackót. A manócska előbb kinyitotta az ernyőjét, majd szorosan magához ölelt új puha barátját. Jó nagy volt, sokkal nagyobb, mint ő, de ez nem számított.
-Köszönöm szépen. – mondta. - aludj jól a legszebb álmokkal.
A kisfiú mosolygott. Egy hirtelen jött szellő felkapta az Álommanót és a mackót, és már szálltak is felfelé a házak és fák fölé. Egészen addig míg a kisfiú apró ponttá nem zsugorodott. Az Álommanó szorosan fogta egy kézzel az ernyőt és olyan boldog volt, mint még soha. Alig várta, hogy hazaérjen. Amikor Pálcikaváros fölé ért lassan hajnalodni kezdett. A szellő egészen a házáig repítette, óvatosan leereszkedett a járdára. Összecsukta az ernyőt. A ház emeletes volt és manócska szobája a második emeleten volt. Nekiindult hát, hogy a mackót felcipelje. Húzta, vont, bökdöste míg végül sikerült átpasszíroznia az ajtón. Igen ám, de most fel az emeletre, egyedül nem fogja tudni. Elszomorodott. Ekkor vette észre az utcán az egyik Hullócsillaggyűjtőt, aki hazafele sétált a munkájából. Odaszaladt hozzá, és segítséget kért. A Hullócsillaggyűjtő először nem nagyon értette, milyen mackót kell hova és miért vinni, de szívesen segített. Pár perc múlva már ketten húzták tolták, vonszolták a játékot, el elakadtak a lépcsőfordulókban. Nagy nehezen felértek az emeletre és a mackót betolták a manócska szobájába. -Huh ezzel megvolnánk. Szabad még segítenem valamit manócska? - kérdezte a Hullócsillaggyűjtő. -Nem. Köszönöm szépen, ez is épp elég volt. -válaszolta. A Hullócsillaggyűjtó megemelte cilinderét, és hazaindult. A manócska egyből odabujt új barátjához, és befészkelte magát a mackó ölébe. Betakarózott. Ha hiszitek, ha nem, hamarosan álomba is merült. Nem félt többé, és az éjszakát is átaludta.